Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Történeti genetika

Rokonlesők

(A HVG 2000. november 4. számának cikke)

Az eredet- és rokonságviták korszakról korszakra újrafogalmazott kérdéseire mostanában újabb irányból érkezhetnek tudományos válaszok. Egy, a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézete által nemrég rendezett vitaülésen elhangzottak szerint ugyanis az évezredes csontleletekbõl nyert emberi örökítõanyag segítségével egy új eljárással pontosítani lehetne a magyarság eredetével kapcsolatos ismereteket.

A genetika bevonulhat a régészetbe, közelebbrõl a magyarság õstörténetének kutatásába is. Legalábbis ez remélhetõ egy módszertõl, amelyet Raskó István, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Szegedi Biológiai Központja (SZBK) genetikai intézetének igazgatója, valamint  az  intézet  fiatal kutatója, Kalmár  Tibor  dolgozott  ki.  „Az  MTA  Régészeti Intézetében rendezett elõadáson azokról a hangsúlyozottan kezdeti eredményeinkrõl számoltunk be, hogyan  is sikerült egy hatékony és egyszerű módszert kifejlesztenünk arra, hogy 700-1300 éves csontokból DNS-t izoláljunk, és ebbõl hogyan sokszoroztunk örökítõanyag-szakaszokat. Ezek már alkalmasak lehetnének arra, hogy összehasonlítsuk más népek egyedeinek mai vagy ugyanilyen módon nyert egykori »mintáival«, és adott esetben kimutathassuk az esetleges genetikai rokonságot” - ismerteti az új lehetõségeket Raskó István.

A magyar õstörténet kutatói segítségére sietõ biológiai módszer voltaképpen azon, a genetikusok körében ma már evidenciának számító tényen alapul, hogy az öröklési, öröklõdési információkat hordozó anyag, vagyis a DNS nem kizárólag a sejtmagokon belül található, hanem a sejtlégzésben és az energiatermelésben kulcsszerepet betöltõ sejtszervecskében, a mitokondriumban is. Ráadásul mindenütt a szervezeten belül, így az idõvel leginkább dacoló csontokban is. A kutatók azt a módszert igyekeztek kidolgozni, aminek segítségével az igen régi csontleletekbõl vett mintában is megfelelõ, egész vagy rész-DNS-t lehet találni a vizsgálatok számára.

Az ezek szerint még csak elképzelt rokonságvizsgálatok számára egyébként kifejezetten kapóra jött, hogy a mitokondriumból nyert örökítõanyagok néhány igen fontos tulajdonságukban alapvetõen eltérnek a sejtmagban található „rokonaiktól”. Például a tekintetben, hogy az itt fellelhetõ örökítõanyagban nem tűnnek fel az apai gének, így az csakis az anya tulajdonságait viseli, minek eredményeként kimutatható és - akár generációk hosszú során át is - nyomon követhetõ az anyai ágon fennálló rokonság. A leletek ilyen formában történõ összehasonlításával - mondják a kutatók - meg lehetne határozni például az egyazon temetõben található halottak közötti rokonsági viszonyokat, de akár népek, népcsoportok „családfáit” is.

„A régészet hagyományos eszköztára jócskán kibõvülhet az igazságügyi orvostanban már másfél évtizede használatos, de az archeológia számára csak az elmúlt években hozzáférhetõvé vált DNS-módszerekkel” - állítja Mende Balázs antropológus, a Régészeti Intézet tudományos munkatársa, aki az ismertetett együttműködési programban is együtt fog dolgozni a magyar genetikusokkal. Az új dimenziót az jelenti - mondja -, hogy „a csontvázakat eddig többnyire csak morfológiai és metrikus szempontból hasonlíthattuk össze. Az így kapott adatokból és a sírban vagy annak környezetében talált tárgyakból, növényi és állati maradványokból vontuk le a magunk következtetéseit, s ezeket próbáltuk összhangba hozni az esetleges írott történeti forrásokkal. Ha az egyes Kárpát-medencei temetõk csontanyagát genetikailag is össze lehetne hasonlítani más temetõkéivel, legyenek azok akár az egykori magyar szállásterületeken, akár Belsõ-Ázsiában, akkor valószínűleg világosabban lehetne látni a Kárpát-medence - s ezen belül a  honfoglalás  idõszakának - népességtörténetét is.”

Ennek - a laboratóriumi munkák magas költségein kívül - pillanatnyilag az a legfõbb akadálya, hogy egyelõre sehol sem áll rendelkezésre elegendõ, a mintavétel céljára is alkalmas külhoni leletanyag. Tegyük hozzá, olyan nemzetközi - s fõképp kelet-európai - adatbázis sem létezik, amely révén akár csak a mai magyar lakosság genetikai összetétele részletesen összehasonlítható volna legalább a környezõ népekével. Feltehetõen még a módszer is finomításra szorul.  Egy  vizsgálati  kísérlet  nyomán székelyföldi magyarok hajszálainak DNS-anyagát vetették össze a mai Magyarországon élõ emberekéivel, ám az eredmény - a sokféleség okán - korántsem volt meggyõzõ. A vizsgálatból egyelõre csak annyi derült ki, hogy a magyarság örökítõanyag-állománya - enyhén szólva - nem egységes. Ám ha még az volna is, akkor sem lehetne tudni, miben tér el, mondjuk, a tõlünk délre vagy északra élõ szlávokétól.

Az elgondolás újszerűségét mutatja, hogy egyelõre a nemzetközi szakirodalomban sem igen akad publikáció, amely „nagy mintákon” genetikai szempontok alapján végzett összehasonlítást közölne. Érdekes esetek azért már születtek. Az antropológusok számára az elmúlt években sok fejtörést okozott az észak-amerikai Washington államban talált, 9300 éves, úgynevezett kennewicki ember, mivel annak antropológiai karaktere - legalábbis maradványainak vizsgálata szerint - egyértelműen europid jellegűnek bizonyult, jóllehet az eddigi ismeretek szerint akkor még nem juthattak európai néptörzsek az Atlanti-óceánon túlra. Az amerikai földrész õslakóiról egyébként éppen hogy azt tartják, valamennyien a mongolid nagyrasszhoz tartoznak, s felmenõik - az általánosan elfogadott feltételezés szerint - Kelet-Szibériából kiindulva hódították meg az Újvilágot. Tovább színesítette a képet és növelte a bizonytalanságot, hogy újabban egyes amerikai indiánok mitokondriális DNS-ében olyan szekvenciaelem (marker) jelenlétét mutatták ki, amely egyetlen mongolid népnél sincs meg, mi több, jelenleg csak Európában és a Közel-Keleten fordul elõ. A rejtély megfejtésére egyelõre jobb magyarázat nem született, mint az, hogy az Újvilágot meghódító népek közé keveredve (esetleg fogolyként) az europid nagyrasszhoz tartozó, a Földközi-tenger mellékérõl származó emberek is átkerülhettek Amerikába. Így talán közülük származott a kennewicki ember, és az õ genetikai nyomaikat találták meg egyes mai indiánoknál - írja Venetianer Pál genetikus egy, a Természet Világa című szakfolyóiratban megjelent tanulmányában.

A régészek egyelõre minden tudományág művelõitõl elvárható szakmai óvatossággal tekintenek a genetikai archeológiára. S nem csupán azért, mert a módszer megfelelõ körültekintés híján a saját hitelét is rontó eredményekre vezethet. Hiába felelt meg például minden szükséges biológiai szakismérvnek egy, az emberré válás idõpontját firtató, közelmúltbeli DNS-vizsgálat, az eredmény sokkolta a tudósokat. Eszerint ugyanis az emberiség nem lehetne idõsebb néhány százezer évesnél. Igaz, késõbb kiderült, hogy a módszert mechanikusan alkalmazók nem vették figyelembe például azt a lehetõséget, hogy a génszakaszok idõrõl idõre át is alakulhatnak, mutálódhatnak. A voltaképpeni ódzkodás oka sokkal inkább az, hogy a csontokból nem minden esetben lehet megfelelõen, biztosan értékelhetõ mintát venni. „A DNS-vizsgálati eljárások esetében alapvetõ, hogy a megfelelõ kérdésfeltevés megválaszolására a megfelelõ technológiát alkalmazzuk. Ez esetben alapfeltétel lenne, hogy a csontminta lehetõleg mentes legyen más DNS-behatásoktól, hiszen sokszor már az is hamis következtetésekre vezethet, ha a régész vagy a hagyományos feldolgozást végzõ antropológus véletlenül maga fertõzte meg a mintát a saját DNS-ével. Ehhez ugyanis olykor az is elegendõ, ha mondjuk szabad kézzel megfogja azt” - vázolja Mende Balázs, hogy ez az új segédtudomány miféle biztonsági elõírásokkal gazdagíthatja a hagyományos régészeti anyagkezelés szabályrendszerét. De a csontlelet közvetlen környezete - például a talaj magas csersavtartalma és egyes baktériumok jelenléte - is olyan mértékű kárt okozhat az archaikus örökítõanyagban, hogy az alkalmatlanná válhat bizonyos vizsgálatok elvégzésére. Nem beszélve persze a csont szerves összetevõinek természetes pusztulásáról, bomlásáról, amely ugyancsak befolyásolhatja a DNS „megszólaltathatóságát”.

Egyébiránt a szegedi genetikusok korántsem az elsõk, akik - a régészekkel a kezdetektõl együttműködõ antropológusokon kívül - a hazai régészet szolgálatába állítják a biológia eszköztárát. Az 1975-ben Paleoszerológia címmel szakkönyvet publikáló orvosprofesszor, Lengyel Imre például olyan módszert dolgozott ki, amellyel azonosítható volt - az ásatag csontokban megmaradt vérszérum biokémiai tulajdonságai alapján - az egykor élt emberek vércsoportja. Az így megismert vércsoportok elõfordulásának százalékos megoszlását megismerve a professzor - kellõ számú lelet birtokában - képes volt meghatározni akár még a fel- és lemenõ rokoni ágakat is. „A dologban az a sajnálatos vagy inkább tragikus, hogy Lengyel Imre a kilencvenes évek elején autóbalesetben elhunyt, s ebbéli tudását a sírba vitte. Az általa kifejlesztett módszer kulcsmomentumait ugyanis úgy publikálta, hogy a hátrahagyott dokumentumokból eleddig senki sem tudott rájönni az általa kitalált paleoszerológia lényegére” - avat be egy csak szűk szakmai berkekben ismert rejtélybe Mende Balázs.

E módszer esetleges rekonstrukciója - vagy újra feltalálása - azért is elõnyös lehetne, mert a Szegeden kifejlesztett Raskó-Kalmár-féle DNS-teszt - összhangban a Régészeti Intézet törekvéseivel - egyelõre csak egyes temetõk fõ genetikus markereinek az összehasonlíthatóságát adná a kezünkbe, de nem alkalmazható például a 10. századi temetõk esetén arra, hogy megállapítsák az ott nyugvók esetleges rokonsági viszonyait. Nagy jelentõséggel bírna tehát egy olyan módszer, amelynek a segítségével meg lehetne határozni a temetõ egyes sírjaiban fekvõk egymáshoz való rokonsági viszonyait, mert így a több évszázadon át - tehát, mondjuk, az avar korszakban, a honfoglalás korában és az Árpádok évszázadai alatt - használt temetõk leleteit, az emberi maradványokat és a sírmellékleteket generációkra, idõrendi csoportokra lehetne osztani. Mende szerint a jelenleg a kriminalisztikában - például az apaság megállapításában - használatos DNS-vizsgálati módszer az archeológiában nem használható megfelelõ hatásfokkal, mégpedig a történeti korú, fosszilis csontok alacsony DNS-tartalma miatt. Az említett, elveszett Lengyel-féle szérummarker-analízissel azonban számos esetben sikerült komplett családfákat felállítani.

E vizsgálategyüttes segíthetne eldönteni például azt is, mennyi is az igazságtartalma az Ausztráliában élõ magyar szerológus-gyógyszerész, Nagy Ákos sokakat meghökkentõ, szenzációs eredethipotézisének (errõl a szerzõ A kor halad, a vér marad című, nemrég megjelent könyvében olvashatni). Nagy szerint ugyanis az Árpád-kori csontmaradványok „vérképe” erõsen hasonlít a korábban a Kárpát-medencében élt népekére, és így valamifajta folyamatosság tételezhetõ fel e tájék mindenkori lakói között. Így a magyarok - véli Nagy - akár korábban is hazát foglalhattak. Ha ez igaznak bizonyulna, mindenképp át kellene csoportosítani a magyar rokonságot.

VAJNA TAMÁS

 

 Marker világtérkép

A „Marker-világtérképen” olvasható szöveg:

Az emberi vér ellenanyag-tulajdonságokkal rendelkező fehérjéinek (immunglobulinoknak) szerkezetét meghatározó gamma-markerek (Gm-haplotípusok) megoszlása.

A marker-világtérkép Hideo Matsumoto osakai professzor adatai és részpublikációi alapján készült: a gömbgrafikon színei önkényesek. A fehér színnel ábrázolt fb1b3 dominanciájú alcsoport Európa őslakosságára, a sárga és piros színnel ábrázolt ab3st és afb1b3 dominanciájú alcsoport Ázsia őslakosságára, a  barna színnel ábrázolt ab1b3 dominanciájú alcsoport Afrika őslakosságára, a kék színnel jelölt ab3s dominanciájú alcsoport pedig Amerika „őslakosságára” jellemző. Európában csak a Kárpát-medencében (endemikus magyar és székely-magyar csoportoknál) jelenik meg a Belső-Ázsiára jellemző Gm-marker. (A kárpát-medencei felmérés 12000 minta alapján készült.)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.